Zizegő

Persze nem könnyű. A sok intéznivaló mind rád szakad. Este egyedül érzed magad, de nem baj, menő vagy, odabújsz a gyerekhez. Te sosem leszel egyedül. Nem kell félned.

Hogy a volt párod fél-e? Kit érdekel. Ő kitölti az űrt. Háromszor dugja meg a csaját egy éjszaka alatt, aztán bizalmasan elmeséli, nem belsőséges a szex, a barátnő ráül és meglovagolja. Te meg csak hallgatsz. Mit mondhatnál erre?

Egészségére.

Aztán beteg a gyerek. Egyedül vagy. Nem tudsz leszaladni a gyógyszertárba gyógyszerért mert nem akarod egyedül hagyni. Aztán bekapcsolod a tévét és leszaladsz.Nem tudsz mit tenni.  Hulla fáradt vagy. Megemlíted az exférjednek. Reakció? Akkor most nem hozom el nálad jobb helyen van. ..

Aztán jön a gyerek szülinapja. Életében először figurás tortát kap. Méhecskést. Mert az a jele az oviban. Mindenki ott lesz. Még a te új párod is. Aki imádja a gyereket. Aki segít,hogy ne válj zombivá. Aki nem az apja de többet tesz érte mint az igazi. És ő nem jön, mert dolga van. Elmondod a gyereknek, hogy az apjának nagyon fontos dolga van. Betegek a mozdonyok, sürgősen meg kell őket javítani. A gyerek megérti. Büszke az édesapjára, hogy ilyen fontos ember. Az nem jut eszébe, hogy mikor ő volt beteg felé sem nézett. Aztán később megtudod, hogy nem is volt dolga. Vagyis hát attól függ, honnan nézzük. A barátnőjével motorozott.

Próbálsz új életet kezdeni. Tudatosan haladni afelé, aki szeret téged és a gyereket. De belül még mindig arra az egységre vágysz, amit régen éltél át vele. Amikor még hárman voltatok egy egész. Elbuksz. Felálsz. Aztán eltűnik. Meghal.

Szenvedsz. Majdnem belehalsz. De továbbmész. Mindent eldobsz amit addig felépítettél. Először minden emléket gyűjtögetsz. Aztán lassan úgy érzed, lejárt lemez. Nem akarsz felejteni, de nem vagy képes egy kreált valóságban élni. Már nem akarsz mindent tudni. Egy bocsánatkérést vársz. Attól aki megölte. De sosem érkezik.

Aztán úgy érzed, röhejes hogy szenvedsz. Számolgatod: eltelt egy év, eltelt kettő. Megszabadulsz az összegyűjtött emlékektől. Kezedbe akad egy esküvői meghívó. Elteszed. Még nincs itt az ideje, hogy eldobd. Már nem alszol az ő pólóiban. Már kidobtad a véres, ezerszer megsimogatott bukósisakot. Már nem jársz ki hetente a temetőbe tanácsot kérni tőle,hogyan tovább.

Már szeretsz valakit. Valaki mást. Akivel felmerül, hogy talán lesz még olyan. Talán lesz megint társad.

Aztán ráébredsz, kegyetlen fájón, hogy egy esélyed volt. Egyetlen egy, amit elcsesztél. Második esélyt nem kaptál. Amikor úgy tűnt, jóvá teheted a hibád, jött a román. A csattanás, a szárnyas motor repült, s vele a lelke is.  Fáj, hogy meghalt. Már nem annyira mint akkor. Már talán beletörődtél. De két év távlatában tudatosul, hogy volt egy családod. Egy igazi családod. Nem olyan, mint a párodnak, hogy hazament, meccset nézett, vagy indult tovább, vagy lefeküdt aludni.

Hanem igazi. Olyan, amilyenre vágynál. De nem akarod és nem is tudod már újrakezdeni. Nem lehetsz megint fiatal, nem nőhetsz fel valakivel, nem lehet a részed. Annyit várhatsz, veled van amíg jó neki. Nem lehetsz benne biztos, hogy ott lesz, amikor szükséged van rád. Nem ölel át, ha fáj valami, csak megvárja amíg elmúlik és jó esetben mire kitisztul a szemed a könnytől még ott lesz a közelben. Vagy már csak a hátát látod. Mert neki ez így természetes.

Van egy lányom. Van egy pasim. De családom sosem lesz már. És a bocsánatkérés nem érkezik. Nem mintha attól bármi is megváltozna…

A párom ráállt, hogy felemlegeti a volt pasijaimat. Aztán elkezdett célozgatni rá, hogy szerinte én bármikor képes lennék megcsalni. Lassan elszakad a cérna.

Nem elég, hogy húszszor annyi nővel volt mint ahány pasival én még ő hozza fel a témát. Szerintem nincs köze hozzá, hogy kivel jártam kivel feküdtem le. Amikor elkezdtük, tisztáztuk, hogy tisztán szeretnénk játszani. Hogy nincs megcsalás, hazudozás, stb.

Feltétel nélkül bízott bennem. Én is benne. Szép volt, egyszerű és tiszta.

Most mégis állandó téma a dolog, Ez nekem fáj. Nem adtam rá okot, hogy így bánjon velem. Értettem, hogy rosszul esik neki ha volt pasimmal tartom a kapcsolatot. Barátságokat építettem le miatta. Mégis állandóan szivatja őket. Mégis állandóan hallgatom a hülyeséget.

Elkezdtem gondolkodni, mitől változhatott a hozzáállása. Szerencsére olyan miatt nem kell aggódnom hogy valami kiderült, mert semmi nincs ami kiderülhetne. Úgyhogy egy ötletem maradt. Ő megtette. Saját magából indul ki, ezért jár ez állandóan az eszében.

Nem régen szakított velem. Közölte, hogy neki ez nem jó. Elhagyott. Azóta teljesen hülyének érzem magam. Adtunk még egy esélyt a dolognak, biztosan tudom, hogy szeretem. Egyetlen egyszer szerettem így valakit, mint őt. De meddig tarthat ez? Ha nem tetszik valami fogja magát és lelép? Hát hol a szerelem ami tűr, ami remél, ami támogat és segít? Hol van ő amikor szükségem lenne rá? Mekkora hülye vagyok hogy átadtam magam a szerelemnek, elhittem, hogy fontos vagyok, hogy észreveszi ha hülye és jön, és majd figyel rám? És valószínűleg mekkora hülye voltam és vagyok hogy elhiszem hogy nem csal meg….

Műltkor bementem egy ismerősöm boltjába. Extra vállfás turija van, ránéztem egy ingre és elhoztam. Aztán arra gondoltam, mindig puccos helyeken vásárol, lehet fel sem venné. Kimostam, kivasaltam, betettem a szekrénybe, remélve, hátha leeszi magát valamivel és milyen jól jön majd hogy kéznél van egy ing. De ügyesen eszik nem pacázott. Pontosabban nem is eszik. Úgy meg főként nem lett foltos.

Tegnap már majdnem megkérdeztem, hogy nem gáz-e, hogy vettem neki egy inget Böbe turijából. De aztán mégsem.

Ma pont ingekről chateltünk. Gyorsan lefotóztam neki és elküldtem, hogy hogy tetszik. Azt kérdezte vissza: Danié volt? Szarul esett. Nem, nem az övé volt. Aztán jött Ákos. Hát még egy inget sem vehetek neki úgy hogy ne kérdezze végig a listát? Mégis minek néz engem?

Nem tudok úgy élni, hogy folyamatosan gyanakodjanak. Nem tudok úgy élni, hogy nem mondja el a párom, hogy szépnek lát. Tudom, nem vagyok egy nap szépség. De aki szeret az csodaszépnek láthat. Aki nem szeret az is szívesen ágyba vinne, annyira nem vagyok bányarém. Szükségem van rá, hogy érezzem, el tudom bűvölni. Nem csak azt hallgatni, hogy reng a combom, laza a kötőszövet és hogy integetés közben lötyög a felkarom. Hallani akarom hogy szeret. Hogy örül, hogy visszafordult amikor el akart menni. Hogy köszöni, hogy nem hagytam. Ezekre szükségem van.

De szeretem. Nem tudom melyik az erősebb. És ha csak annyira lenne szükségem hogy megöleljen és megszorítson és ezt elmondom neki, akkor megteszi és bedugja az ujját a bordáim közé. Ennyire nehéz engem megérteni?

Kis koromban apukám egy délelőtt elment a közeli videókölcsönzőbe (igen, nem blue ray disc, nem dvd, hanem VHS) és én a lelkére kötöttem, hogy mindenképpen vegye ki nekem a kis hableányt. Nagy dolog volt ez akkoriban, repesve vártam, hogy visszaérjen, számoltam a perceket. Mire végre megérkezett és kiderült hogy igen, megvan a mese és betettük, hatalmas csalódással kellett tudomásul vennem, hogy nem a Walt Disney féle verziót hozta haza. Végignéztem, de nagyon dühös voltam. A kis hableány csúnya volt a mese vége pedig nagyon szomorú. Tisztán emlékszem rá, hogy életemben akkor éreztem először azt, hogy valami nagyon igazságtalan, mert ennek nem így kellene lennie.

Teltek az évek, a mai napon valahogy felidéződött bennem a kis hableány fájdalmas éneke.

És rájöttem hogy mára már nagyon megszerettem a kis szeplős, szőke, nagyon is emberi hableányt. Azt a hableányt, aki mindent feláldozott, mégis veszített. Hatalmasat kockáztatott és mindent elbukott. Azt a lényt, aki nem helyezi saját boldogságát másokénál előbbre és hajlandó beletörődni a sorsába. Abba, amit talán Isten, talán a Sors rámért, vagy amely csupán egyenes következménye egy rosszul meghozott döntésnek.

Ez a mese a valódi életet mutatja. Amikor csalódunk, amikor küzdünk, amikor veszítünk. Mert bár vannak szép percek, nagyszerű pillanatok, sikerek mégis időnként minden ember szembesül azzal, hogy ez nem igazság. Azzal, hogy már tehetetlen, vagy azzal, hogy tehetne még ugyan valamit, de akkor már nem ő lenne. Hogy ilyen áron már nem is akarja elérni a célját. Mert nem igaz, nem szabad, higy igaz legyen, hogy a cél szentesíti az eszközt.

Gyermekként nekem Arielre volt szükségem. A szerelmes, hóbortos hableányra, aki kockáztat és nyer. Mert ha szeretünk valakit, akkor annak a történetnek szükségszerűen jól kell végződnie.

Felnőttként már nehéz hinnem Arielben. Mára már értem Marinát.

Életem egyik legmeghatározóbb személyét egyszer megkérdeztem, mit szeret bennem. Úgy éreztem, tudnom kell, mert biztosnak kell lennem abban, hogy amíg olyan vagyok, amilyennek szeret, addig minden rendben lesz. Addig nem lehet baj, mert ha azt szereti hogy vékony vagyok, nem vacsizok, ha azt szereti, hogy okos vagyok, továbbképzem magam, ha azt szereti, hogy finomat főzök, akkor vacsorával várom haza mindig. És amíg ezek megvannak addig tudom hogy szeret. Még ha nem is mondja el minden áldott nap.

Az volt a válasza, hogy nem tudja. Amikor pedig faggattam, hogy mégis gondolkozzon, azt mondta, az embereket a hibáikért szeretjük.

Azt el tudtam fogadni, hogy akit szeretünk, annak a hibáit elviseljük. De azt nem, hogy ezért szeretnénk őket. Hiszen akkor nincs értelme jobbá válni, tökéletesedni egymás mellett.

Aztán elvesztettem ezt az embert. Először. Akkor már tudtam, hogy volt igazság abban amit mondott. Nem szerettem a gázoljaszagot ami átitatta, mikor hazajött. Utána hiányzott. Idegesített hogy literszámra issza a tejet, utána tej nélkül üres volt a bevásárlókosaram. Én utálom a körözöttet. Mégis vettem, megszokásból, mikor már nem volt mellettem akkor is.

Aztán elvesztettem. Másodszor. Akkor ébredtem rá, hogy mennyi mindent szerettem benne. A körömformájától kezdve az idegesítő, órákig tartó, kollegákkal történő telefonbeszélgetéseken keresztül. Mindent szerettem, azt is, ami kiakasztott, ami miatt nem akartam vele lenni. Mindent.

Talán igaza volt. Talán. Talán ő is szerette a hibáimat.

Az ő halálával visszaköszönt a Marina halálakor először érzett nem igazság érzése.

Sajnos az én lányom is ilyen korán találkozott az érzéssel. Sokkal durvábban, szívbe hatolóbban, mint én.

Azért mégis, neki a Walt Disney verziót tartogatom és mutatom meg. Hátha tud még hinni a tündérmesékben. És ha sokat nézem a vörös, tökéletes, mindig boldog Arielt, talán én is fogok. Újra:)

Marina éneke